Isten kerámikusa - God's Ceramic Artist - Gottes Keramikerin

Magyar (HU)     Deutsch (DE)     English (EN)

 

Látogatók

Ma15
Tegnap51
A héten426
A hónapban1332
Összesen46450

Önéletrajzi írásom

1952-ben igen szegény családba születtem első gyerekként. Apám 1956-ban hátra hagyta két gyerekét, időnként alkoholt fogyasztó feleségét, és elhagyta az országot. Ettől kezdve édesanyám lába alól egyre jobban kicsúszott a talaj. Sokat ivott, keveset törődött a gyerekeivel, és nem dolgozott. Egyre mélyebbre került, húzva minket is magával. Emlékszem, gyakran éheztem. Ilyenkor kimentem az utcára, vadsóskát és csicsókát szedtem. Sok időt töltöttem kocsmákban anyukámmal. Hatévesen vézna, sápadt kislányként bekerültem a Kállai Éva Elosztó Intézetbe. Emlékeim szerint sötét, igen barátságtalan hely volt. Nagyon féltem. Onnan Szombathely mellé a Gencsapáti Nevelőotthonba vittek. Első nap, amikor sírva, tele szorongással megérkeztem, az udvaron felültettek egy körhintára, amit egy nagyobb gyerek hajtott. Életemben először ültem körhintában. Nagyon szédültem és kiestem belőle, éppen egy pocsolyába. Eltört a szemüvegem is. A nevelő nagyon megszidott. Felvitt az igazgatóhoz, és az igazgatói szobában kukoricán kellett térdepelnem. Térdepeltél-e már kukoricán, kedves Látogató?
Ebben az intézetben az volt a szokás, hogy reggel felvonták, este leengedték a zászlót. Ezen mindenkinek kötelező volt részt vennie. Már az első este zászlóleengedésnél engem mindenki elé kiállítottak, és elmondták, hogy érkezett egy új gyerek, aki már első nap milyen sok problémát okozott. Erre büntetésből kaptam még tíz körmöst is. Akkor gondoltam tán először gyermekkoromban, de jó lenne, ha nem lennék! Egy évet töltöttem ott, és sok, egész életemre megmaradó, szörnyű emlékkel jöttem el ebből a Vas megyei intézetből.
 
Édesanyám rövid időre hazavitt. Kistestvéremre vigyáztam, sokat segítettem. Aztán anyukámnak lett egy élettársa, későbbi férje (Lajos), két húgom papája. Rendszeresen ittak együtt. Lajos hirtelen haragú, agresszív, csúnyán káromkodó ember volt. Engem különösen sokat vert, általában a fejemet. Lajos és anya egymással is sokat verekedtek, a kés is előkerült. Sokat sikoltoztam gyerekként, rendszeresen jöttek a rendőrök is. Az első, majdnem meghalásom is erre az időszakra esik. Játékunk nem volt, de nagyon szerettem fára mászni. Gyorsabban, ügyesebben tudtam a magas fákra felmászni, mint az utcában lakó nagyfiúk. Talán ez volt életem első komoly sikerélménye. A magasba mászás bajnoka voltam. Az udvarunkon volt egy magas akácfa, nagyon szerettem fenn üldögélni rajta. Egy ilyen alkalommal -, talán túl vékony vagy száraz volt - letörött az ág, és én a magasból lezuhantam. Egyedül voltam. Emlékszem, nem tudtam levegőt venni. Nem tudom, mennyi ideig is feküdtem ott.

Anyukám sokszor bezárt minket. Elment a kocsmába, és elvitte a kulcsot magával. Nagy belmagasságú szoba volt, ahol laktunk. Az ajtó fölött volt egy kisablak, ami csak riglivel volt bezárva. Én rendszeresen kimásztam: a két kezemet és a két lábamat kifeszítve fel tudtam mászni, a másik oldalon kívül, pedig lemászni. Igazából semmi értelme nem volt az egésznek, mert kint sem volt semmi, ami miatt megérte ezt a nyaktörő mutatványt végigcsinálni. Mégis újból és újból kimásztam, és egy kis idő múlva visszamásztam, hogy anyukám ne vegyen észre semmit. Rövid ideig, amíg otthon voltam Rákosszentmihályon, a Geisler Eta Általános Iskolába jártam. Nem szerettem odajárni. Sokat csúfoltak a gyerekek a ruhám miatt. Volt egy cipőm, ami már akkor is viseltes volt, amikor megkaptam. Magas szárú fekete-fehér cipő lehetett újkorában, amit aztán Lajos „újított fel". Befestette, a talpán levő lukat pedig valami papír és kátrányszerű dologgal oldotta meg, amitől még rondább lett. Sokszor úgy éreztem, mindenki az én cipőmet nézi. Az iskolában megpróbáltam szorosan a padlóhoz szorítani a lábamat, nehogy valaki meglássa a talpát. Ebben az iskolában történt a második majdnem meghalásom egy nagyon súlyos növénymérgezés következtében. (Életem során hétszer voltam közel a halálhoz.)
 
Egyik vasárnap anya és Lajos elvittek minket a Normafához. Nagyon örültünk neki. Szép napnak indult. Megérkezve egy játszótérre anya és Lajos elmentek egy büfébe, hogy ennivalót hozzanak. Mondtam Anyának, hogy még van leckém, amit el kell még készítenem. Mi a húgommal boldogan hintáztunk. Amikor visszajöttek Anyáék, már elég részegek voltak. Kaptunk enni, aztán ismét elmentek. Mikor visszatértek, lefeküdtek a fűbe. Beesteledett már, mire felébredtek. Nagyon későn értünk haza, sokat gyalogoltunk. A házi feladatot már nem tudtam elkészíteni. Másnap a tanító néni kihívott, hogy mutassam meg a leckémet. Nagyon leszidott, amiért az nem volt meg, és kaptam egy nagy egyest. Abban az időben naplót írtam.  Az egyes után a helyemen sírva elővettem a naplómat, és elkezdtem bele írni. A tanító néni odajött, kiabált, hogy még most sem az iskolai dolgokkal foglalkozom, és elvette a naplómat. Elolvasta (áthúzta az egyest, amit előtte adott), és felvitt az igazgatói szobába. Ott mindenfélét kérdeztek, aztán elvittek a III.ker. Szél utcai Elosztó Intézetbe.
 
Én egy félénk, könnyen síró, de mindig jó magaviseletű kislány voltam. Ebben az intézetben az új gyerekek lettek a csicskái a nagyobbaknak. Csak szóltak: csicska! (nem is volt nevem) Hozd ide, add ide, pucold ki a cipőmet, add ide a tízóraidat, stb. Sokat kegyetlenkedtek velem, mert én semmiért nem szóltam. Maga az intézet nagy szürke, rácsos ablakaival, már ránézetre is inkább börtönre, mint gyermekotthonra emlékeztetett. Sokszor próbáltam megszökni. Próbáltam, kifér-e a fejem a rácsok közt, de nem fért ki. Ha ki is tudtam valahogy szökni, mindig elkaptak.
 
Egy idő után átkerültem a Kaffka Margit Leányotthonba a Városmajor mellé. Ez óriási változás volt az életemben. Megszűnt a "csicska" státuszom. Nem voltak fiúk. Négy évet töltöttem ebben az intézetben, sok nehéz napot is átélve. Csak 1-2 önkényesen kiragadott eseményt mesélek el ebből az időből. Négyszer szöktem meg, mind igen emlékezetes. Egy alkalommal elvittek minket a Füvészkertbe. Indulás előtt az igazgatónő kihirdette, aki megszökik, annak kopaszra vágják a haját, és még volt valami megvonás. Hát én megszöktem a jellegzetes intézeti ruhában. Az aluljáróban az Üllői útnál elbújtam egy oszlop mögé. És aztán futás a Keletiig (nagy távolság). Onnan jegy nélkül HÉV-vel Rákosszentmihályig. A torkomban dobogott a szívem, úgy féltem, hogy valaki megfog. Anyát a kocsmában találtam meg. Sírva könyörögtem neki, hogy ne vigyen vissza, mert kopaszra vágják a hajamat. Megígértem, nagyon jó leszek, dolgozni fogok, csak hadd maradjak otthon. (Később, mikor ez eszembe jutott, érthetetlen volt számomra, miért is szöktem meg annyiszor. Az intézetben volt ennivaló, ellátás. Otthon verekedés, részegség. És mégis megszöktem. Anya - mint a részegek általában -, nagy hangon megígérte, hogy majd megvéd, és ehhez a többi részeg is csatlakozott. Aztán kaptam egy málnaszörpöt, és fellélegeztem. Másnap anya visszavitt. Később, amikor már én is anyuka voltam, arra gondoltam, hogy nem látta, nem érezte Anya, ha nem is sírtam egyfolytában, de a lelkem folyamatosan nyüszített.
Az intézetben volt egy Unger Mária néni idős nevelő is. Ő csak nagyon ritkán volt velünk, de az olyan volt számomra, mint egy nyaralás, és volt egy Lenke néni, nagyhangú, szigorú, liláshajú nevelő. Tőle féltem. Egyik alkalommal ebédnél valaki tréfából lecsavarta a sószóró tetejét. Én szerettem volna a levesemet megsózni, és az egész üveg só a tetejével együtt beleborult a levesembe. Lenke néni tudta, hogy ártatlan vagyok, mégis megetette velem azt a tömény sós levest, amibe még sós könnyeim is belehullottak. Rosszul lettem. Később arra gondoltam, hogy miért lesz valaki nevelő, ha nem szereti a gyerekeket. A szökések után mindig elvittek nőgyógyászati vizsgálatra.
Hetedikes koromban felfedezték, hogy tompalátó vagyok. A szemüvegemre leukoplasztot ragasztottak (rémesen nézett ki) a jó szememre, hogy csak a rossz szememet használjam. Azt mondták, le ne merjem venni, mert akkor egyszer megvakulok. Ettől nagyon féltem, nem akartam megvakulni. Így aztán jóformán semmit nem láttam a táblára írt dolgokból. Néha mertem csak kinézni a leukoplaszt alól. Így hát nagyon lemaradtam a tanulásban, főleg matematikából. Emiatt később gondjaim lettek.
(Egyébként a tompalátást a gyerek 6 éves koráig lehet ezzel a módszerrel fejleszteni).
 
A hálószobában húszan aludtunk. 3 ágy a terem végében emeletes, ócska vaságy volt. Senki nem akart ott aludni. A felső egy mély gödörben aludt, de az alul levőknek sem volt jó dolguk, mert rájuk lógott a sodrony. Fent az emeleten a legsoványabb gyerekek aludtak. Én fent aludtam. Alattam egy nagyhangú, kiszámíthatatlan lány feküdt. Néha, ha zavarta, hogy rálógtam nagyon, vagy rosszkedvű volt, nem tudom, akkor a 2 lábával egyszerre felrúgott a sodronyba, aminek következtében én rövid időre, teljesen váratlanul, kiszámíthatatlanul felemelkedtem a levegőbe. Hát ezektől féltem, mert nem lehetett tudni, mikor fog bekövetkezni.
Ebben az időben minden este imádkoztam. Azt az egy imát, amire a nagymamám tanított engem. „Én ISTENEM, JÓ ISTENEM, becsukódik már a szemem, de a tied nyitva Atyám…“ és a végén mindig felsoroltam mindenkit, akit szerettem: Nagymamát, Anyát, Lajost és a húgaimat, és tudtam, hogy Isten vigyáz ránk. Ez az ima akkor nekem sokat jelentett: biztonságot, állandóságot minden este.

Kis kitérő

A nyári szünetben, a Nagymamám beíratott engem a Rákosszentmihályi Katolikus Templomba hittanra. Az első alkalommal a hittanórán nagyon fáztam, sötét, barátságtalan szobában voltunk, ahol furcsa árnyékok voltak a falakon. A pap sötét ruhában volt, szigorúan beszélt, hogy ez Isten háza, stb. Nem is értettem sok mindent. Többet nem mentem hittanra, de nem mertem megmondani a Nagymamának, aki már ki is fizette előre a 10 alkalmat. Emlékszem, gyermekfejjel arra gondoltam, hogy ilyen hideg, sötét helyen lakik az Isten. Szegény. Neki mindig ott kell lennie, és én örültem, hogy ellóghattam onnan.
 
Az intézetből naponta átjártunk a Városmajori Iskolába kettesével, sorban, egy nevelővel. Úttesten is átkeltünk. Én mindig találtam valami nézegetni valót, vagy csak egyszerűen elbambultam. A nevelő sokat mérgelődött velem emiatt. Mayer! – kiabálta. Te már megint kilógsz a sorból! Hányszor szóltam már rád?
 
1966-ban a 8. osztály befejezése után a Fóti Gyerekvárosba kerültem gyermekfelügyelői szakközépiskolába. Már nagyon régóta tudtam, hogy gyerekeket szeretnék tanítani, és GYEREKEKET SZERETNI. A gyerekváros egy üdülő volt a többi intézethez képest. Nekem szép volt. Látszott rajta, hogy milyen sok szeretettel hoztak létre sok mindent. Persze, innen is megszöktem egypárszor, de alapvetően - amennyire állami gondozottként, szülők nélkül lehet élni -, jó dolgunk volt. A Fóti Gyerekvárosnak nagyon sokat köszönhetek. Barna Lajos igazgató bácsi neve pirossal van beírva a szívembe. Azzal, hogy 1957-ben létrehozta ezt az intézményt, több ezer kisgyereknek adott szerető otthont, a lehetőségekhez képest. Tóth Elemérné, Éva néni nevelőnk egész életét adta mások gyerekeinek gondozásáért, neveléséért, szeretéséért. Hálás szívvel köszönöm, Éva néni! Itt, a gyermekvárosban, első év végén Benkő Erzsi néni megbuktatott matematikából. A letakart szemüvegem miatt lemaradtam. Alig értettem valamit. Hiányoztak az alapok. A matekóráktól mindig kimondhatatlanul féltem. Hazamentem nyári szünetre, tudva, nekem komoly lemaradást kell bepótolnom a pótvizsgáig. Hogyan készüljek fel a pótvizsgára? Ki magyarázza el nekem az egyenletek, sinusok, cosinusok rejtelmeit? Anya, aki a kocsmában szerezte az ismereteit? Vagy Lajos, aki mesterfokon tudott káromkodni? Vagy az aranyos Nagymamám, aki emberségből csillagos ötösre tudott volna felkészíteni? De a 6 általánosával matematikából? A pótvizsgán átmentem.
A gyerekvárosban 10 óvoda volt. Oda jártunk rendszeresen gyakorlatra, mint leendő óvónők. Nagyon szerettem a kis óvodásokat. Olyan hálásak voltak minden jó szóért, simogatásért. Minden hónap első vasárnapján volt a látogatás. Ez mindig nagy esemény volt még a nagyok életében is. Készültünk rá. A kis ovisok is nagyon izgatottak voltak már előtte. Tervezgették, hogy kihez fognak jönni, ki kap ajándékot. Vasárnap délután kisétáltunk a Gyerekváros nagy, bezárt kapujához, ahonnan látni lehetett a buszmegállót. Az odafelé vezető úton énekeltünk, nevetgéltünk, vidáman haladtunk, és vártunk, vártunk, és vártunk. A 16 kis óvodásból általában 4-5 gyerekhez jöttek látogatóba. Visszakullogtunk csendben, csak szipogást lehetett hallani.
Anyák!!! Hol voltatok?????? Akkor megfogadtam, ha nekem egyszer gyermekeim lesznek, soha, de soha, semmilyen körülmények között NEM KERÜLNEK intézetbe. A sok törődést, szeretetet, amit én is nélkülöztem, árasztani fogom az én gyerekeimre. Olyan elmondhatatlanul szomorú egy eldobott kisgyerek. Min megy keresztül a kis lelkük? A Fóti Gyerekváros a maga 4 évével nagy tanító volt. Az osztályban 30-an voltunk. 16-an állami gondozottak, 14-en otthonról, családból jártak be az iskolába. Ők mindennap hazamehettek.
Én évenként az otthonomban most is megszervezem az osztálytalálkozónkat.(Ausztriában is!) Időnként még Éva néni is eljön, és Ica néni, az osztályfőnökünk is. Együtt vagyunk újból (fogyatkozunk), és örülni tudunk egymásnak. Amikor meglátogatom Éva nénit, mindig összeszorul a szívem. Mi lett a Gyerekvárosból?! De jó, hogy B.Lajos bácsi már nem élte meg ezt!

 
Amikor 18 évesen kikerültem a gyerekvárosból, még nem volt életkezdési támogatás. Egy kis papírbőrönddel a kezemben hazamentem Nagymamához, Anyához, Lajoshoz és három húgomhoz. Ki fog nekem tanácsot adni, hogy a következő nap mit csináljak??? Anya? Lajos? Nagymama? Nehéz volt nagyon az útkeresés egyedül. Pénzt kellett keresnem. Eltartani magamat, és segíteni az otthonlévőket.

Még fiatalon az intézetben felállítottam egy mércét, hogy nekem milyen férjem legyen majd. A három legfontosabbat leírom:

1. NE IGYON!
2. NE LEGYEN AGRESSZÍV, ne beszéljen csúnyán!
3. Okos legyen!

Első kapcsolatom Tamás volt. Még a gyerekvárosban éltem, amikor megismertem. Szelíd volt és okos. A Várban laktak a Dísz téren. A papája az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet igazgatója volt. A mamája is magas pozícióban dolgozott. Én addig még ilyen gazdagságot nem láttam. Tamás sok József Attila verset tudott kívülről. Szerettem hallgatni. Aztán a szülei eltiltották tőlem. Az állami gondozott múltammal, a nulla vagyonommal nem illettem a családba. Tamás nagyon jó ember volt. Már a jelenlegi férjemet ismertem, de Ő készített fel engem a főiskolai vizsgákra fizikából, kémiából. Eljött az esküvőmre is. Tamás hatodéves orvostanhallgatóként meghalt. Évekkel később, kisfiam halála után felhívtam telefonon a mamáját, hogy megkérdezzem tőle, hogyan lehet túlélni gyerekünk halálát. Ő eljött hozzám.(Abban az időben a Szabadság-hegyen laktunk egy nagy házban). Beszélgettünk. Bocsánatot kért tőlem, és együtt tudtunk sírni, összekötött minket a gyerekünk halála miatt érzett iszonyatos fájdalom.
 
A férjem mindenben megfelelt az általam felállított mércének. Amikor megismertem őt és a szüleit, arra gondoltam, mi lesz, ha ők is megtudják állami gondozott múltamat, és azt, hogy milyen szegénységben élek. Olyan télikabátom volt, amit én varrtam, de már bélésre nem futotta. Mindig féltem levetni magamról, mit gondolnak rólam? Egyébként nagyon szép kabát volt kívülről. Apósom, anyósom végtelen szeretettel, kedvességgel fogadtak engem. Akkor éreztem először, hogy milyen is egy igazi család. Míg élek, hálával gondolok rájuk. Tőlük kaptam életem első meleg télikabátját. Apósom vezérigazgató volt. Mozgalmi emberek voltak, nem volt kocsijuk, nyaralójuk (mint Tamás szüleinek), tanácsi lakásban éltek. Soha nem beszéltek Istenről, de sok szeretetet kaptam tőlük.
 
Képesítés nélküli pedagógusként dolgoztam, és közben jártam a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára.


Egy kis kitérő.

Amikor a XX. kerületben dolgoztam, mint képesítés nélküli pedagógus, volt ott egy kisfiú, Karcsi volt a neve. Ez a kisfiú vézna, sápadt, nagyon elhanyagolt kisfiú volt, néha kicsit büdös. Ő volt állítólag az iskola legrosszabb gyereke. Én ezt a Karcsikát nagyon szerettem. Sok időt töltöttem vele. Sokat szidták. Nem értettem, hisz nálam olyan jó volt. A szünetben sokszor megkeresett, átölelt, és én is őt. Ettől már jó volt a napunk. Néha eszembe jut. Hol van? Megöleli-e, szereti-e valaki?
 
1975-ben megszületett Balázs fiam. Elmondhatatlan boldogság volt. Megkaptam a tanári diplomámat,
tanár lettem! Volt egy lakásunk. Igazi családom lett.
 
Anya még mindig sokat ivott. Az igazság az, néha szégyelltem, hogy így néz ki az én Anyukám. Mégis szerettem őt. Olyan méltatlan, megalázó helyzetekbe került sokszor az ital miatt. Egyszer annyira részeg volt nálunk, hogy bepisilt a szőnyegpadlóra. Ezt nagyon szégyelltem a férjem előtt. Egy alkalommal megint nálunk volt, és én kérdőre vontam valamiért. Veszekedtünk. Magam sem tudom, hogy történt, de adtam neki egy pofont. Akkor azt mondta nekem: Megátkozlak téged, tudd meg, mi az igazi fájdalom. Még azt is mondta, hogy 1945 óta újból fog az átok. Nagyon szomorú lettem, de butaságnak gondoltam az egészet. Nem hittem, hogy valaki szóval tudna ártani egy másik embernek.
 
1977. márciusban megszületett a gyönyörű Zsófi lányom.

Áprilisban pedig Anya sokadik öngyilkossága sikerült. Utólag visszagondolva úgy érzem, időnként türelmetlen voltam vele. De nem értettem, miért nem képes abbahagyni az ivást. Ma már tudom, egy szenvedélyről nagyon nehéz leszokni. Megtapasztaltam.
 
 
BALÁZSKA.
Különleges képességekkel megáldott kisfiú volt. Nagyon okos. Öt évesen olvasott, számolt. Különös rajzai voltak csillagokról, űrhajókról. Tudta, melyik csillagnak hány bolygója van. A Menzel nagy csillagászati atlasz a kedvenc könyvei közé tartozott. Ugyanabba az iskolába járt, ahol én is tanítottam a nagyokat. Kimondhatatlanul büszke voltam rá. Annyira szerettem őt! Sok mindent átéltünk együtt a 8 év alatt. 1983. március 12-én, szombaton együtt ültünk nappalinkban. Felejthetetlen este volt! És másnap délelőtt Balázs autóbalesetben meghalt! Talán lesz egyszer erőm, hogy leírjam a leírhatatlant. Évek múlva döbbentem rá, ha akkor hallgatok arra a belső hangra, akkor még ma is él. Akkor még nem tudtam, hogy fontos, hogy erre figyelni kell. Ma már tudom. De Balázs nem jön vissza. Még 30 év után is annyira fáj! A baleset után a házunkban lakó református lelkész, akinek a kisfiát én tanítottam, lejött hozzánk, és elkezdett Istenről beszélni, és én azt mondtam neki, nekem ilyen Isten nem kell, aki hagyta, hogy meghaljon a kisfiam. Hiszen ő tudta, látta, nekem mit jelentett Balázs…
Zárt osztályra kerültem a Kútvölgyi kórházba. Nem akartam tovább élni. Egész addigi életem minden nyomorúsága, fájdalma feltört. Zárt osztály, gyógyszerek, altatás, agysokkolás. Emlékszem, hosszú ideig minden kezelésnél, amikor beadta az altató injekciót a doktornő, azt mondtam neki, úgy adja be nekem, hogy soha többé ne ébredjek fel. Marokszámra kaptam a gyógyszereket. Ott állt a nővér, amíg mindet lenyeltem. Egy idő után átkerültem egy rehabilitációs pszichiátriai részlegbe. Temérdek gyógyszert kaptam. Még ma is felháborodom azon, milyen erős tudatmódosító szereket használtak. Egy alkalommal, a gyógyszer bevétele után, egy másik hasonlóan üveges szemű férfiszerűvel csókolóztam mindenki előtt. És az ápoló jegyzetelt. Másnap bementem az orvoshoz, és azt mondtam, nem vagyok hajlandó ennyi gyógyszert beszedni. Hosszú történet lenne mindent leírni a kórházban eltöltött időről. De ma is ellenzem, amit a pszichiátria címszó alatt művelnek az emberekkel. 
Amikor kiderült, hogy ismét új élet van bennem, tudtam, minden gyógyszert abba kell hagynom azonnal. Az egész napot végigsírtam. Az orvos azt mondta, beteg gyerekem lesz, ha nem hagyom abba a sírást. Hogyan lehet nem sírni? Hol volt ez a terhesség attól, amikor Balázs volt a szívem alatt? Akkor minden csupa ragyogás volt, örömteli várakozás. És most olyan sötét minden. Nem tudtam kimenni a szobából… Dávid „egészségesen“, gyönyörűen megszületett. Megpróbáltam újra tanítani, de nem tudtam. Azelőtt olyan vidám órákat tartottam, most pedig elsírtam magam az órákon. A gyerekek nem tehetnek arról, hogy én szomorú vagyok. Alkalmatlan lettem tanárnak.
 
Az aranyos Nagymamám velünk élt a nagy házban haláláig. Aztán megszületett Kriszti, így már 3 gyerekem volt, sok feladattal. Nagyon örültem a gyerekeknek, de Balázs hiánya sokszor rám tört. Altatót szedtem. Egyre többet.
1987-ben fogtam a kezembe először agyagot. Formálgattam a sarat.1989-ben kiköltöztünk Ausztriába. A férjem ott kapott állást. Ausztria nagyon jó volt, de nehéz is. Gyakran voltam egyedül a gyerekekkel. A férjem a munkája miatt sokat utazott. Ausztriáról később még többet is szeretnék írni. Az osztrákok nagyon kedvesek voltak velünk, befogadtak minket. Az osztrák Vöröskereszt nálam csillagos ötöst kapott azért az emberségért, amit velünk tettek.
Néha álmodom még, hogy Badenben a Casinó parkban sétálok. Vasárnap van, süt a nap, meghallgatom a szabadtéri ingyenes koncertet. Ismeretlen emberek köszönnek nekem, rám mosolyognak. Ausztriában.
1994-ben Jézust befogadtam a szívembe, és megkértem, maradjon velem, amíg élek. Sokat kerámiáztam Ausztriában. Volt egy műhelyem. Az agyag olyan könnyen formálható. Öröm és nyugalom töltött el, ha dolgoztam. A kerámiákat elajándékoztam. Bécsben gyülekezetbe jártam. Abba tudtam hagyni az altatók szedését.
 
Dávid különleges gyerek volt. Nehéz utat jártunk be, és különös dolgok történtek velem. Érthetetlen, megmagyarázhatatlan dolgok. Annyi minden történt még, kedves Olvasóm. Ez az intenzív visszaemlékezés nagyon nehéz számomra. Újból mindent átélek, miközben emlékezem. Később, ha majd bemutatom a többi kerámiámat is, elmesélem még a különös eseteket, amik velünk/ velem megtörténtek. Szeretnék mesélni Ausztriáról, Sopronról, ahová részben átköltöztünk 4 évre. Szeretném elmesélni még, hogy Dávid fiam a fejre állt totálkárosra összetört kocsimból egy karcolás nélkül szállt ki. Hogy Kriszti lányom milyen komoly nehézségeken ment keresztül. 
  

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hozzászólások  

 
#28 Zsuzsa 2017-02-24 10:17
Kedves Anna! A Gyermekváros sorsával foglalkozó írás kapcsán találtam meg a hozzászólásodat . Aztán megnéztem és elolvastam amit az oldaladon írtál. Nagyon örülök Neked! Az önéletrajzod olvasása után azt gondoltam, hogy én szeretnélek személyesen is megismerni Téged! Lehetséges ez? Annyira sok mindenben hasonló, sőt azonos az életutunk, hogy megdöbbentett! Én is hívő keresztény életet élek, s mondhatom, hogy ez a Hit tart életben. Most értettem meg bizonyos dolgokat a Magyarországi helyzettel kapcsolatban és ez nagyon fájdalmas számomra. A többi írásoddal is nagyon egyet értek, de ez most dühítő is és fájdalmas is egyben számomra. Egyszerűen tehetetlennek érzem magam, ráadásul egyedül élek. Szóval, ha lehetséges lenne személyesen is találkozni és beszélgetni, annak nagyon örülnék!
Szeretettel üdvözöllek: Greskó Zsuzsanna
Idézet
 
 
#27 Pataki Jánosné 2016-12-19 11:46
...teljesen meg vagyok hatódva, amikor elolvastam fenti írást.... szinte láttam, és éreztem a sok fájdalmat,...me rt nekem is hasonló volt a sorsom gyermekkoromban....
Köszönöm, hogy olvashattam....
BÉKÉS BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNOK !
Idézet
 
 
#26 Hajdu Éva 2016-05-29 20:57
Kedves Anna, a Porcelánok és kerámiák kedvelői facebook csoportban találtam Rád és látván a gyönyörűséges kerámiádat, a kíváncsiság vitt az oldaladra.
Olvasva életed rengeteg megpróbáltatásá t, végig könnyeztem azt. Egyazon korban éltünk de én kimondhatatlanu l szerencsésnek mondhatom magam, mert szerető, gondoskodó családban nőttem fel... és én így lettem pedagógus, neveltem fel gyerekeimet és már én is boldog nagymama vagyok 8 hónapja :)
Csodálatosak az alkotásaid, szíved, lelked benne van, öröm rájuk nézni. Szívből kívánom, hogy békében, egészségben, sok sok boldogságban legyen részed Neked és egész családodnak, és még nagyon sok gyönyörű kerámiát alkoss, mindannyiunk örömére!
Üdvözlettel: Éva
Idézet
 
 
#25 Zsuzsa 2016-01-12 20:58
Elolvasva önéletrajzodat itt ülök megsemmisülve, könnyekkel küszködve. Egy gyermek - aki ártatlan, nem tehet arról, hogy a világra született hogy bír ki ennyi megaláztatást, lelki fájdalmat? Önéletrajzodat elolvasva azt kell mondanom, hogy csodák vannak. A rengeteg szenvedésedért HÁLA A Jó Istennek és a Te szívós akaratodnak bebizonyítottad , hogy talpon lehet maradni ennyi küzdelem árán is. A kerámiádból sugárzik a szeretet. Boldog családi életet, jó egészséget kívánok.
Idézet
 
 
#24 Lombos Mari 2015-07-22 12:45
Szívszorító a történeted! Könnyes a szemem. De mosolygok is fülig érő szájjal hiszen az átélt traumák győztes megoldását láthatom benned! Isten hozott az életeddel és szerető szíveddel a Migr. csoportba is. Szavak nélkül is árad a van tovább misztériuma!
Idézet
 
 
#23 Ujvári Istvánné 2015-06-13 09:18
Azt szeretném kérdezni hogy Mayer Margit a testvéred?Ha igen róla mért nem írtál hiszen ő is a gyermekvárosba került úgy emlékszem 1968-ban Oroszlányról?
Idézet
 
 
#22 Varga Erzsébet Anna 2015-05-03 19:26
Küzdelmes élet!Még a könnyem is kijött ahogy olvastam a történetét.Menn yi mindent átél és kibír az ember.

Nagyon szépek a kerámiák.Lélek van bennük!
Kívánok jó egészséget, sok erőt a továbbiakhoz.

Üdvözlettel és szeretettel:Var ga Erzsébet Anna
Idézet
 
 
#21 Urbán Erika 2014-07-12 18:47
Kedves Anna!

Amikor a nálunk lakó szegény családoknak segítettél, akkor is tudtam, hogy csodálatos ember vagy, de most már tudom honnan merítetted az erőt. A Te végig járt életutat, a fájdalmak kivételes emberré kovácsoltak.
Büszke vagyok arra, hogy ismerlek és gazdagabb embernek mondhatom magamat ezáltal.
Köszönöm! Erika
Idézet
 
 
#20 Papp Márta 2014-02-09 15:07
Köszönöm, hogy megismerhettem történetedet!Ál dott a családod! Gyönyörűek és sikeresek gyermekeid, de szinte semmit sem írsz társadról az édesapáról Érdekelne személyes megtapasztaláso d a gonoszról és a Szent Lélekről. Szeretettel! Márta
Idézet
 
 
#19 m.anna 2014-01-07 04:55
Kedves Bíró Mária!
""Erőt adott.Köszönöm! "" Nekem is. ….. . szeretettel m.anna
Idézet
 

E-mail | Facebook

Copyright © 2013. All Rights Reserved.

Fotók: B. Molnár Béla